Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy

        sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt, legalábbis ezt tartották róla.

 

        Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó

 

        szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak

 

        úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó

 

        szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták,

 

        honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó

 

        szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás

 

        között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele,

 

        legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás.

 

        Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle, fáj-e a

 

        szíve. Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott,

 

        hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha

 

        régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte

 

        őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott. Így éldegélt a

 

        sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény

 

        egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó

 

        lépteket hallott, egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a

 

        lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.

 

 

 

        Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban

 

        összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor

 

        figyelt fel a tüskés gombócra. „Süni!” - kiáltott fel nagy örömmel, és

 

        leguggolt a sündisznó mellé. A sündisznó szerette volna szemügyre venni

 

        a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.

 

        „Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány, szeretnélek

 

        megsimogatni!”

 

        A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen

 

        mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a

 

        fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta. A kislány

 

        tovább kérlelte.

 

        „Kedves Süni, kérlek csak az orrocskádat, hadd érintsem meg.”

 

        A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki

 

        biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak,

 

        már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle. „Hagyj békén. Engem

 

        nem lehet megsimogatni.” - morogta, és abban a pillanatban meg is bánta,

 

        de nem volt ereje bocsánatot kérni.

 

        A kislány elszomorodott. „Ne haragudj rám, én csak jót akartam.”

 

 

 

        ”Persze, persze, hm…” - mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is

 

        mondjon.

 

 

 

        ”Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor.” - és a kislány

 

        továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő

 

        szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.

 

 

 

        A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána

 

        kiáltani – „Gyere vissza!” De egy hang sem jött ki a torkán.

 

        Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszében, talán majd

 

        máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra

 

        várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.

 

        S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit.

 

        Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze. A süni is észrevette a

 

        kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg

 

        még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy

 

        vert a szíve a tüskerengeteg alatt. A kislány halkan és finoman

 

        ereszkedett le mellé.

 

        „Itt vagyok.” - suttogta.

 

        A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.

 

        „Hát, Isten hozott.” - mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy

 

        sikerült kimondania.

 

        „Most megengeded, hogy megsimogassalak?”

 

 

 

        A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.

 

        A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna,

 

        a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a

 

        kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány

 

        feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.

 

 

 

        Látod, mondtam én, előre megmondtam.” - morgott a sün – „Jobb lett

 

        volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!”

 

 

 

        ”Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos!” - sírt a kislány, és

 

        elrohant.

 

 

 

        A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána, „Várj! Gyere vissza!

 

        Én nem akartam! Nem így akartam. Én világéletemben arra vágytam, hogy

 

        megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen,

 

        aki…”

 

        Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a

 

        tüskéi.

 

 

 

        A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak

 

        szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült

 

        egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe.

 

        A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.

 

        Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer

 

        csak a szívében is csend lett. És akkor fülébe csengtek a sündisznó

 

        szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni.

 

        „Soha senki nem simogatott meg!”

 

 

 

        Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam

 

        szeretetből. És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a

 

        sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.

 

        „Te voltál az egyetlen, aki. Az egyetlen!”

 

 

 

        Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt

 

        árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a

 

        tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte.

 

        A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből

 

        még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el,

 

        vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még

 

        a szíve dobogását is érezte.

 

        ”Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok

 

        lenni.” - mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon. És csodák

 

        csodája, a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a

 

        selymes zöld pázsit. Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te

 

        kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó.

 

        A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra

 

        vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte

 

        remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli. A sün és a kislány

 

        attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a

 

        sündisznó átváltozásán

 

         ( ismeretlen szerző)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.